15.10. Au! Húsz perc múlva föl kell szednem Mabelt, és még nincs kész a rizspehelyszendvics. Au! Telefon.
– Kapcsolom Brian Katzenberget!
Az új ügynököm! Igazi ügynök. Viszont VÉGZETESEN elkésnék az előkészítőből, ha most leállnék beszélgetni.
– Nem hívhatnám vissza Briant később? – trilláztam, miközben fél kézzel
próbáltam a rizskekszekre művajat kenni, kettőt összetapasztani, és
elhelyezni egy simítózáras tasakban.
– Az ön forgatókönyvéről van szó.
– Éppen… megbeszélésen vagyok! – Hogyan lehetnék megbeszélésen, és
telefonálhatnám közben, hogy megbeszélésen vagyok? Az ember
titkárnőjének kell azt mondania, hogy az ember megbeszélésen van, nem az
embernek, aki elvileg semmit sem mondhat, mert megbeszélésen van.
Most, az iskolai futam közben borzasztóan szeretném visszahívni Briant,
és kideríteni, miért telefonált. Eddig két produkciós irodának küldte el
a forgatókönyvemet, amelyet mindkettő visszadobott. Lehet, hogy most
ráharapott a horogra egy hal?
Leküzdöttem a megsemmisítő erejű ingert, hogy máris hívjam vissza
Briant, arra hivatkozva, hogy a „megbeszélés” hirtelen véget ért, de úgy
döntöttem, hogy sokkal fontosabb idejében ott lenni Mabelért, mert
ilyen gondoskodó anya vagyok én, aki ismeri a fontossági sorrendet.
16.30. Az iskolai futam
még a szokottnál is kaotikusabb volt, olyan, mint egy Hol van
Wally?-mesekönyv illusztrációja: egymillió forgalomirányító néni, babák
babakocsiban, fehér kisbuszos emberek, akik városi terepjárós,
túlképzett anyukákkal vívtak közelharcot, egy kerékpározó férfi, a hátán
nagybőgővel, és környezettudatos anyák biciklin, a vázon bádogdobozba
ültetett gyerekekkel. Minden út bedugult. Hirtelen feltűnt egy rohanó
asszony, aki kétségbeesetten ordította: – Vissza, VISSZA! GYERÜNK! Itt
SENKI sem segít!
