Sokatmondó, hogy a számomra legkedvesebb Allen-film címe egy nő nevével egyenlő. Hiszen az Annie Hall
a szerelemről szól. Mintha ebben az egyetlen névben testesülne meg
mindaz, amelyet az elbeszélő- rendező talán legfontosabb témájának érez.
Hiszen a szerelem nekünk is, mindannyiunknak egyet jelent egyetlen
névvel.
Bár közkedveltségét a korai komédiák alapozták meg, a kiforrott Woody Allen az Annie Hall vásznán
tűnik fel először, szinte minden átmenet nélkül, 1977-ben. A
pszichonalitikushoz járó, szexmániás, anyakomplexusos, szorongásaival
küzdő, hipochondriában szenvedő neurotikus zsidó értelmiségi hős ettől
kezdve szinte valamennyi filmjének fundamentumát képezi, még ott is,
ahol más színészekre bízza saját szólama megformálását.
Nehéz
róla beszélni, hiszen már nem is egyszerűen egy film, hanem életem
alapvető része, szinte betéve tudom minden párbeszédét és kívülről
ismerem valamennyi kockáját. És mintha csak önmagamat látnám és hallanám. Tökéletesen azonosulok a figurával. Nemcsak
a humor és a bölcsesség szólal meg benne, de Woody Allen formai és írói
képességei is megmutatkoznak, a felbontott, szerintem esszét érdemlő
időrendben és persze karakterekben, akiket olyan nagy színészek
alakítanak, mint Diane Keaton vagy Christopher Walken és persze még
sok-sok ragyogó mellékalak megszemélyesítője.
De
persze az igazán lenyűgöző mégis a humora. Szállóigék lettek e film
sok-sok dialógusából, és ebben szerepe van annak a magyar szinkronnak,
amelyet egyébként általában átkozni szoktam, most mégis azt kell
mondanom, Kern András magyar hangjával
és a vicces, értő fordítással ugyanolyan jó ez a film, mint eredetiben.
Sőt ha újranézem, általában magyarul teszem. Összenőtt ez a kép és a
magyar hang.
Az olyan mondatok, mint az "Akkora pók van a fürdőszobában, mint egy pingpongasztal" vagy "a megbetegedett a mosómedvém" vagy a "mi van, útközben egy plutóniumfelhőn haladunk keresztül?", és persze a "nem akarok olyan klubhoz tartozni, amely engem is elfogadna tagnak"
, nos ezek a szösszenetek örökre emlékezetessé teszik ezt a filmet,
mindazon túl, hogy a szeretet, a szerelem szükségszerű örökkévalóságát
mutatják meg egy teljesen hétköznapi emberi kapcsolatban.
Bármilyen fájdalmas és irracionális tud lenni, mégsem érdemes szerelem nélkül élni. Mert egészen biztos Alvy Singer igazsága: „... azok a kiscsibék, tudod..., szóval azok a kiscsibék azért kellenek”.
itt találtam:
