Helen Fielding: Bridget Jones naplója 3. (részlet)
Posted on 2014. március 30. Vasárnap
- olvassbele
0
15.10. Au! Húsz perc múlva föl kell szednem Mabelt, és még nincs kész a rizspehelyszendvics. Au! Telefon.– Kapcsolom Brian Katzenberget!
Az új ügynököm! Igazi ügynök. Viszont VÉGZETESEN elkésnék az előkészítőből, ha most leállnék beszélgetni.
– Nem hívhatnám vissza Briant később? – trilláztam, miközben fél kézzel próbáltam a rizskekszekre művajat kenni, kettőt összetapasztani, és elhelyezni egy simítózáras tasakban.
– Az ön forgatókönyvéről van szó.
– Éppen… megbeszélésen vagyok! – Hogyan lehetnék megbeszélésen, és telefonálhatnám közben, hogy megbeszélésen vagyok? Az ember titkárnőjének kell azt mondania, hogy az ember megbeszélésen van, nem az embernek, aki elvileg semmit sem mondhat, mert megbeszélésen van.
Most, az iskolai futam közben borzasztóan szeretném visszahívni Briant, és kideríteni, miért telefonált. Eddig két produkciós irodának küldte el a forgatókönyvemet, amelyet mindkettő visszadobott. Lehet, hogy most ráharapott a horogra egy hal?
Leküzdöttem a megsemmisítő erejű ingert, hogy máris hívjam vissza Briant, arra hivatkozva, hogy a „megbeszélés” hirtelen véget ért, de úgy döntöttem, hogy sokkal fontosabb idejében ott lenni Mabelért, mert ilyen gondoskodó anya vagyok én, aki ismeri a fontossági sorrendet.
16.30. Az iskolai futam
még a szokottnál is kaotikusabb volt, olyan, mint egy Hol van
Wally?-mesekönyv illusztrációja: egymillió forgalomirányító néni, babák
babakocsiban, fehér kisbuszos emberek, akik városi terepjárós,
túlképzett anyukákkal vívtak közelharcot, egy kerékpározó férfi, a hátán
nagybőgővel, és környezettudatos anyák biciklin, a vázon bádogdobozba
ültetett gyerekekkel. Minden út bedugult. Hirtelen feltűnt egy rohanó
asszony, aki kétségbeesetten ordította: – Vissza, VISSZA! GYERÜNK! Itt
SENKI sem segít!
Rádöbbenve, hogy borzasztó baleset történt, mindenki mással együtt én is lázasan tolattam fel a járdára és be a kertekbe, hogy helyet csináljunk a mentőautónak. Mihelyt tiszta lett az út, óvatosan kilestem, hogy hol a mentő/vérfürdő. De nem volt ott semmiféle mentő, csak egy nagyon kinyalt nőszemély vágódott be egy fekete Porschéba, hogy vad bömböléssel elrobogjon, maga mellett egy öntelt képű leendő kis magániskolással az anyósülésen.
Mire elvergődtem az előkészítősökhöz, már csak Mabel tartózkodott a lépcsőn, leszámítva Theloniust, az utolsó előtti otthagyottat, aki éppen távozni készült a mamájával.
Mabel rám nézett a hatalmas, komoly szemével.
– Gyerünk, öreg barátom – mondta szívélyesen.
– Már találgattuk, hol lehetsz! – mondta Thelonius mamája.
– Megint elfelejtetted?
– Nem – mondtam. – Totál dugó volt.
– A mami ötvenegy! – robbant ki Mabelből. – A mami ötvenegy! Azt mondja, hogy harmincöt, de igaziból ötvenegy!
– Pszt! Háháhá! – reagáltam Thelonius mamájának bámulására. – Jobb lesz, ha rohanunk Billyért!
Sikerült beültetnem a továbbra is „a mami ötvenegy!”-et rikoltozó Mabelt az autóba, áthajoltam fölötte a szokásos törzsfordítással, ami egyre nehézkesebb lesz a korral, és becsatoltam rajta a biztonsági övet, csuklóig megmártva a kezemet az ülés és a gyerekülés támlája között felgyűlt dzsuvában.
Ahogy megérkeztünk Billyért az alsó tagozatba, észrevettem Tökéletes Nicolette-et, az osztály anyját (tökéletes ház, tökéletes férj, tökéletes gyermekek; egyetlen apró tökéletlensége a neve, amelyet a szülei vélhetőleg a bagóról leszoktató népszerű pótlék feltalálása előtt választottak) az alsó tagozatos anyák gyűrűjében. Tökéletesre főnözött Tökéletes Nicolette tökéletes toalettjét egy tökéletesen gigászi retikül egészítette ki. Zihálva odaoldalaztam, hátha kaphatok egy kanállal a legújabb aggályból, éppen akkor, amikor Nicolette rosszkedvűen dobott egyet a haján, és majdnem kiverte a szememet az óriási szatyor sarkával.
– Kérdeztem, hogy miért van Atticus még mindig a futball D-osztályban – végül is Atticus a szó szoros értelmében könnyek között jött haza –, és Mr. Wallaker csak annyit mondott: „Mert rossz. Még valami?” Az aggályra/új tornatanárra sandítottam: magas, izmos, nálam valamivel fiatalabb, kefehajú, külsőre eléggé Daniel Craig.
Vészjóslóan fixírozott egy féktelen fiúcsoportot, majd váratlanul belefújt egy sípba, és elbődült: – Hé, csapat! Irány az öltöző, vagy figyelmeztetést kaptok!
– Látod? – folytatta Nicolette, mialatt a fiúk csámpás vonalba álltak, hogy visszaügessenek az iskolába, azt ordítva: „Egy, uram!”, „Két, uram!”, mint holmi frissen toborzott, ijedt népfelkelők, Mr. Wallaker pedig idétlen sípolással diktálta nekik az ütemet.
– Pedig dögös – mondta Farzia. Farzia a kedvenc iskolai anyum, aki mindig tudja, mi a fontos.
– Dögös, de nős – fortyant fel Nicolette. – És családos, még ha nem is nézni ki belőle.
– Azt hittem, az igazgató barátja – kockáztatta meg egy másik anyuka.
– Pontosan. Egyáltalán van képesítése? – kérdezte Nicolette.
– Mami! – Körülnéztem, és megláttam Billyt a kis blézerében, a kócos, sötét hajával, a nadrágból kilógó ingével. – Nem vettek be a sakkba! – Ugyanaz a szem, ugyanaz a sötét szem, tele fájdalommal.
–Nem az számít, hogy bevesznek-e, és nem is a győzelem. – Lopva átöleltem Billyt. – Te számítasz.
– Dehogynem számít! – Au! Mr. Wallaker volt. – Gyakorolnia kell. Ki kell érdemelnie. – Amikor elfordult, egyértelműen hallottam, hogy azt dünnyögi: – Ez elképesztő, hogy ebben az iskolában minden anya azt képzeli, hogy ez nekik jár!
– Gyakorolni? – kérdeztem vidoran. – Nohát, erre sose gondoltam volna! Maga borzasztó okos lehet, Mr. Wallaker. Mármint, uram.
Rám nézett a hideg kék szemével.
– Mi köze ennek a testneveléshez? – folytattam édesen.
– Én tartom a sakkfoglalkozást.
– De hiszen ez bűbájos! És használja a sípot?
Mr. Wallaker egy pillanatra mintha zavarba jött volna, azután azt mondta: – Eros! Kifele abból a virágágyból, de azonnal!
– Mami – rángatta a kezemet Billy –, azok, akiket beválasztottak, kapnak két szabadnapot, hogy felkészülhessenek a sakkbajnokságra!
– Majd gyakorolni fogok veled.
– De mami, te vacak vagy sakkban!
– Nem, nem vagyok! Nagyon is jó vagyok sakkban. Megvertelek!
– Nem vertél.
– De megvertelek!
– De nem!
–Jó, azért hagytalak győzni, mert gyerek vagy! – törtem ki.
– Különben sem ér, mert te tanulsz sakkozni.
– Talán bejöhetne a sakkfoglalkozásra, Mrs. Darcy. – ÚRISTEN! Mr. Wallaker még mindig hallgatózik? – Igaz, hogy hét év a korhatár, de ha kiterjesztjük a mentális korra, maga bizonyosan belefér. Mondta Billy a másik újságot?
– Ó! – ragyogott fel Billy. – Tetves vagyok!
– Tetves! – Elhűlve bámultam rá, és akaratlanul a hajamhoz nyúltam.
– Igen, tetves. Mindegyik az. – Mr. Wallaker enyhe, felcsillanó derűvel tekintett le rám. – Azt hiszem, ebből országos katasztrófahelyzet lesz az észak-londoni mamák és fodrásznőik körében, holott csak át kell fésülnie Billy haját tetűfésűvel. És természetesen a sajátját is.
Jajistenem. Billy újabban sokat vakarta a fejét, de én valahogy kitakartam magamban, mint olyan dolgot, ami eggyel már több a soknál. De most ellenállhatatlanul viszketni kezdett a fejbőröm, miközben az agyam cigánykerekezett. Ha Billy tetves, akkor valószínűleg Mabel is tetves, és én is tetves vagyok, ami azt jelenti, hogy… Roxster tetves.
– Minden rendben?
– Igen, nem, szuper! – mondtam. – Minden a legnagyobb rendben, maga a tökély, hát akkor viszlát, Mr. Wallaker. Ahogy vonultam elfelé, kézen fogva Billyt és Mabelt, pingelt a mobilom. Sietve föltettem a szemüvegemet, hogy elolvassam az sms-t. Roxster küldte.
<Ma milyen későn keltél, gyönyörűség? Felugorjak este a buszra, és vigyek egy pásztorpitét?>
Au! Roxster semmiképpen sem jöhet át, amikor mindenkit át kell fésülnünk tetűfésűvel, és ki kell mosnunk az összes párnahuzatot. Az nem lehet normális, hogy ürügyeken agyalok, amikkel távol tarthatom a szépfiúmat, mert az egész ház eltetvesedett. Miért kell nekem folyton ekkora katyvaszokba keverednem?
Rádöbbenve, hogy borzasztó baleset történt, mindenki mással együtt én is lázasan tolattam fel a járdára és be a kertekbe, hogy helyet csináljunk a mentőautónak. Mihelyt tiszta lett az út, óvatosan kilestem, hogy hol a mentő/vérfürdő. De nem volt ott semmiféle mentő, csak egy nagyon kinyalt nőszemély vágódott be egy fekete Porschéba, hogy vad bömböléssel elrobogjon, maga mellett egy öntelt képű leendő kis magániskolással az anyósülésen.
Mire elvergődtem az előkészítősökhöz, már csak Mabel tartózkodott a lépcsőn, leszámítva Theloniust, az utolsó előtti otthagyottat, aki éppen távozni készült a mamájával.
Mabel rám nézett a hatalmas, komoly szemével.
– Gyerünk, öreg barátom – mondta szívélyesen.
– Már találgattuk, hol lehetsz! – mondta Thelonius mamája.
– Megint elfelejtetted?
– Nem – mondtam. – Totál dugó volt.
– A mami ötvenegy! – robbant ki Mabelből. – A mami ötvenegy! Azt mondja, hogy harmincöt, de igaziból ötvenegy!
– Pszt! Háháhá! – reagáltam Thelonius mamájának bámulására. – Jobb lesz, ha rohanunk Billyért!
Sikerült beültetnem a továbbra is „a mami ötvenegy!”-et rikoltozó Mabelt az autóba, áthajoltam fölötte a szokásos törzsfordítással, ami egyre nehézkesebb lesz a korral, és becsatoltam rajta a biztonsági övet, csuklóig megmártva a kezemet az ülés és a gyerekülés támlája között felgyűlt dzsuvában.
Ahogy megérkeztünk Billyért az alsó tagozatba, észrevettem Tökéletes Nicolette-et, az osztály anyját (tökéletes ház, tökéletes férj, tökéletes gyermekek; egyetlen apró tökéletlensége a neve, amelyet a szülei vélhetőleg a bagóról leszoktató népszerű pótlék feltalálása előtt választottak) az alsó tagozatos anyák gyűrűjében. Tökéletesre főnözött Tökéletes Nicolette tökéletes toalettjét egy tökéletesen gigászi retikül egészítette ki. Zihálva odaoldalaztam, hátha kaphatok egy kanállal a legújabb aggályból, éppen akkor, amikor Nicolette rosszkedvűen dobott egyet a haján, és majdnem kiverte a szememet az óriási szatyor sarkával.
– Kérdeztem, hogy miért van Atticus még mindig a futball D-osztályban – végül is Atticus a szó szoros értelmében könnyek között jött haza –, és Mr. Wallaker csak annyit mondott: „Mert rossz. Még valami?” Az aggályra/új tornatanárra sandítottam: magas, izmos, nálam valamivel fiatalabb, kefehajú, külsőre eléggé Daniel Craig.
Vészjóslóan fixírozott egy féktelen fiúcsoportot, majd váratlanul belefújt egy sípba, és elbődült: – Hé, csapat! Irány az öltöző, vagy figyelmeztetést kaptok!
– Látod? – folytatta Nicolette, mialatt a fiúk csámpás vonalba álltak, hogy visszaügessenek az iskolába, azt ordítva: „Egy, uram!”, „Két, uram!”, mint holmi frissen toborzott, ijedt népfelkelők, Mr. Wallaker pedig idétlen sípolással diktálta nekik az ütemet.
– Pedig dögös – mondta Farzia. Farzia a kedvenc iskolai anyum, aki mindig tudja, mi a fontos.
– Dögös, de nős – fortyant fel Nicolette. – És családos, még ha nem is nézni ki belőle.
– Azt hittem, az igazgató barátja – kockáztatta meg egy másik anyuka.
– Pontosan. Egyáltalán van képesítése? – kérdezte Nicolette.
– Mami! – Körülnéztem, és megláttam Billyt a kis blézerében, a kócos, sötét hajával, a nadrágból kilógó ingével. – Nem vettek be a sakkba! – Ugyanaz a szem, ugyanaz a sötét szem, tele fájdalommal.
–Nem az számít, hogy bevesznek-e, és nem is a győzelem. – Lopva átöleltem Billyt. – Te számítasz.
– Dehogynem számít! – Au! Mr. Wallaker volt. – Gyakorolnia kell. Ki kell érdemelnie. – Amikor elfordult, egyértelműen hallottam, hogy azt dünnyögi: – Ez elképesztő, hogy ebben az iskolában minden anya azt képzeli, hogy ez nekik jár!
– Gyakorolni? – kérdeztem vidoran. – Nohát, erre sose gondoltam volna! Maga borzasztó okos lehet, Mr. Wallaker. Mármint, uram.
Rám nézett a hideg kék szemével.
– Mi köze ennek a testneveléshez? – folytattam édesen.
– Én tartom a sakkfoglalkozást.
– De hiszen ez bűbájos! És használja a sípot?
Mr. Wallaker egy pillanatra mintha zavarba jött volna, azután azt mondta: – Eros! Kifele abból a virágágyból, de azonnal!
– Mami – rángatta a kezemet Billy –, azok, akiket beválasztottak, kapnak két szabadnapot, hogy felkészülhessenek a sakkbajnokságra!
– Majd gyakorolni fogok veled.
– De mami, te vacak vagy sakkban!
– Nem, nem vagyok! Nagyon is jó vagyok sakkban. Megvertelek!
– Nem vertél.
– De megvertelek!
– De nem!
–Jó, azért hagytalak győzni, mert gyerek vagy! – törtem ki.
– Különben sem ér, mert te tanulsz sakkozni.
– Talán bejöhetne a sakkfoglalkozásra, Mrs. Darcy. – ÚRISTEN! Mr. Wallaker még mindig hallgatózik? – Igaz, hogy hét év a korhatár, de ha kiterjesztjük a mentális korra, maga bizonyosan belefér. Mondta Billy a másik újságot?
– Ó! – ragyogott fel Billy. – Tetves vagyok!
– Tetves! – Elhűlve bámultam rá, és akaratlanul a hajamhoz nyúltam.
– Igen, tetves. Mindegyik az. – Mr. Wallaker enyhe, felcsillanó derűvel tekintett le rám. – Azt hiszem, ebből országos katasztrófahelyzet lesz az észak-londoni mamák és fodrásznőik körében, holott csak át kell fésülnie Billy haját tetűfésűvel. És természetesen a sajátját is.
Jajistenem. Billy újabban sokat vakarta a fejét, de én valahogy kitakartam magamban, mint olyan dolgot, ami eggyel már több a soknál. De most ellenállhatatlanul viszketni kezdett a fejbőröm, miközben az agyam cigánykerekezett. Ha Billy tetves, akkor valószínűleg Mabel is tetves, és én is tetves vagyok, ami azt jelenti, hogy… Roxster tetves.
– Minden rendben?
– Igen, nem, szuper! – mondtam. – Minden a legnagyobb rendben, maga a tökély, hát akkor viszlát, Mr. Wallaker. Ahogy vonultam elfelé, kézen fogva Billyt és Mabelt, pingelt a mobilom. Sietve föltettem a szemüvegemet, hogy elolvassam az sms-t. Roxster küldte.
<Ma milyen későn keltél, gyönyörűség? Felugorjak este a buszra, és vigyek egy pásztorpitét?>
Au! Roxster semmiképpen sem jöhet át, amikor mindenkit át kell fésülnünk tetűfésűvel, és ki kell mosnunk az összes párnahuzatot. Az nem lehet normális, hogy ürügyeken agyalok, amikkel távol tarthatom a szépfiúmat, mert az egész ház eltetvesedett. Miért kell nekem folyton ekkora katyvaszokba keverednem?
Helen Fielding
17.00. Berontottunk a
sorházunkba a hátizsákok, gyűrött festmények, szétnyomott banánok
szokott elegyével, plusz a gyógyszerésznél beszerzett nagy zacskó
tetűirtóval, és ledübörögtünk az egy rekamiét és az üres John
Lewis-dobozokat leszámítva egyre jobban elsivatagosodó földszinti
társalgó/dolgozószoba melletti lépcsőn a meleg és rendetlen alagsori
konyha/nappaliba, ahol minden időnket töltjük. Leültettem Billyt a házi
feladatához, Mabelt a Szilvárium (Sylvanian) nyuszikáihoz, és feltettem a
spagettit bolognai módra. De most totál tanácstalan vagyok, hogy mit
sms-ezzek Roxsternek a mai estéről, és hogy szóljak-e neki a tetvekről.
Fordította: Sóvágó Katalin
Helen Fielding: Bridget Jones naplója 3. Bolondulásig.
Európa Könyvkiadó, 2014Olvass bele
Európa Könyvkiadó, 2014Olvass bele
A KULTÚRAKIRAKAT
