Roger Moor: viszlát...

 

Olvass bele! – Roger Moore: Viszlát…

A legendás színész, a James Bondot is alakító Roger Moore még néhány nappal a halála előtt is írta Viszlát… című önéletrajzi könyvét, amelyben visszatekint az életére – a tőle megszokott (ön)iróniával. Visszaemlékezése nosztalgikus, humoros, elbűvölő, és ami a legfontosabb: rendkívül emberi. Olvass bele a kötetbe! 






A könyvben, amelyet Moore saját rajzai illusztrálják, példátlan őszinteséggel nyílik meg olvasói előtt. Az öregségről és öregedésről szóló elmélkedése élete minden vonatkozását érinti: gyermekkori emlékeit; soha be nem teljesült álmait és terveit; hogyan sikerült (vagy nem) lépést tartania a folyton változó világgal; az öregedés tapasztalatait, a memóriagondokat és örökös küzdelmeit a technológiával; az utazás örömeit (és idegesítő pillanatait); a munkát és a szórakozást. Ezen kívül megismerhetjük családi élete számos rendkívül boldog (és néhány hasonlóképpen szomorú) fejezetét. Olyan történeteket mesél el, amelyeken keresztül megismerhetjük az embert az őt világhírűvé tévő kém álarca mögött. A Viszlát… lapjain Moore vidám, megkapóan szerény és visszafogott stílusban számol be az élet mindennapi örömeiről, és a legváratlanabb pillanatokban elért apró diadalokról.

„Öregedni lehet méltósággal vagy morgolódva. Én kombinálom a kettőt.”

Sir Roger Moore 1927-ben született Londonban. Egy ideig animátor-gyakornokként, majd a szerencsés véletlennek köszönhetően statisztaként dolgozott, ezt követően a Royal Academy of Dramatic Art (RADA) hallgatója lett. Egy év után felfüggesztette tanulmányait, és színházakban kezdett játszani. A kötelező honvédelmi szolgálat után számos színdarabban és tévéműsorban szerepelt. Az 1950-es évek elején Amerikába költözött, ahol előbb az MGM, majd a Warner Brothers stúdióknál dolgozott. Az 1960-as és 1970-es években végül két brit tévésorozat, Az Angyal és a Minden lében két kanál tette széles körben ismertté. 1973-ban alakította először James Bondot az Élni és halni hagyni című filmben, ezután még hat alkalommal bújhatott a 007-es ügynök bőrébe. 1991 óta az UNICEF jószolgálati nagykövete, jótékonysági tevékenysége érdemeként 2003-ban lovagkereszttel jutalmazták. 2017 májusában, kilencvenedik életévében hunyt el.

Részlet a kötetből:

Attól tartok, hogy manapság már nem igazán kedvelem a reptereket. Az „utazás aranykorában” luxuskörülmények fogadták az embert, és az utasokkal értékes ügyfélként bántak. Ó, azok a mámorító idők, amikor még Concorde-ok szelték az eget! Manapság már egyáltalán nem öröm menetrend szerinti járattal repülni. Nem jó érzés sorba állni a becsekkolásnál, ahonnan egy újabb sorba állhatunk a biztonsági ellenőrzéshez, amit egy utolsó sorban állás koronáz meg a beszállásnál.

Életemben először 1952-ben repültem New Yorkba. Akkoriban igazán stílusosan lehetett utazni a BOAC (British Overseas Airways Corporation) gépein: az utaskísérők fehér kesztyűt viseltek, és mindenkinek jutott megfelelő, az alváshoz hátrahajtható ülés. Ja, igen, és bár is volt az alsó szinten! Nem közvetlen járat volt, Grönlandban vagy Izlandban tankolni kellett. Összességében úgy tizenkét órát kellett a fedélzeten tölteni.

Ott voltam az első közvetlen New York–Los Angeles járaton is 1953-ban, és amikor elértük a Sziklás-hegységet, a pilóta közölte velünk, hogy elvesztettük az egyik motort, elméletileg így is elérhetnénk az úti célunkat, de nem kockáztat. Ezért Denverben szálltunk le. A nem sokkal utánunk elindult gépet (a második közvetlen járatot) szintén Denverbe irányították, és leszállították az utasokat, hogy mi tovább indulhassunk. Nem voltak boldogok!

Értem én, hogy a mi biztonságunkat próbálják így garantálni, de a személyzet többnyire csak feléd vakkant pár szót azon a nyelven, amit az országban beszélnek, hogy vedd le a kabátodat, a cipődet, az övedet, ürítsd ki a zsebeidet…

Nemrég megismétlődött ugyanez, világi javaim egy műanyag tálcába halmozva tűntek el a letapogató készülékben, én pedig fél kézzel a nadrágomat tartva próbáltam elmagyarázni a biztonsági őrnek, hogy szívritmus-szabályozóm van, nem mehetek át a fémdetektoron.

– Hol a kártyája? – morrant rám, a készülék meglétét igazoló kártyára utalva.

– A tárcámban – mutattam a gépben eltűnő műanyag tálca felé.

Az őr sóhajtva megrázta a fejét, majd ismét rám vakkantott: Jöjjön erre. És odavezetett egy teljes alakos szkennerhez.

– Emelje fel a két kezét idáig, a válla fölé – mondta.

– Nem tudom – válaszoltam, még erősebben megragadva a ruhámat. – Le fog esni a nadrágom! – tiltakoztam, mire a közelben állók szinte parancsszóra irányították felém a telefonjaik kameráit.

Az öregkor egyik nagy előnye, hogy lassan rájövünk, sokkal érdekesebbek vagyunk, mint a legtöbb ember, akivel összehozott a sors. Lee Marvin

Így továbbtereltek egy újabb részre, ahol egy kézi fémdetektorral alaposan végigtapogattak, aztán megmotoztak, majd elégedetten állapították meg, hogy nem jelentek veszélyt senkire.

– Oké – mondta az őr, és intett, hogy haladjak tovább.

Természetesen minden folyadékot, kenőcsöt, gyógyszert és más piperecuccot apró, átlátszó műanyagzacskóba kellett tuszkolni. Idevaló a fogkrém, a szemcsepp, a vérnyomáscsökkentő tablettáim, a hashajtó, az Imodium (ha túl hatékony a hashajtó), az aszpirin, a paracetamol, az aranyérkenőcs, és az az izé, amit a száraz ajkakra találtak ki. De álljon meg a menet! Van itt valami, ami száz milliliternél nagyobb! Szóval a letapogató másik oldalán ki kellett borítanom a holmimat, hogy mindenki szeme láttára turkálhassanak benne. Nagyon megalázó! Hiszen így kitudódik, hogy milyen szárazak az ajkaim!

Mindenki megnyugodhatott, előkerült a bűnös: egy átlagosnál nagyobb fogkrémes tubus. Természetesen azonnal meg kellett szabadulnom tőle.

Ahogy mondtam, értem én, hogy a mi érdekünket szolgálják a biztonsági intézkedések, de hova lett az előzékenység és az udvariasság?

A nagy reptereken, ahol gyakran kilométeres folyosók húzódnak, meg szoktam kérdezni, hogy esetleg tudnak adni egy kis golfautót. A térdem már nem a régi, és egy ilyen jármű nagyban megkönnyítené a közlekedést. Sajnos néha nem tudnak szolgálni ilyesmivel a reptéren, és tolószéket ajánlanak fel helyette. Nem szívesen fogadom el, mert ilyenkor ezernyi kamera fordul felém, és szinte már látom magam előtt a Daily Mail címlapját:

A 007-ES TOLÓSZÉKRE CSERÉLTE A LOTUS ESPRITET.

Amikor legutóbb elutaztunk Nizzából, sajnos kissé meg volt dagadva a bokám, és a feleségem, Kristina ragaszkodott ahhoz, hogy ne erőltessem magam feleslegesen, ezért maradt a tolókocsis megoldás. A segéd, aki velünk tartott a monacói nagydíjra edzhetett, mert olyan gyorsan tolt a kocsival, hogy Kristina nem tudott lépést tartani velünk, én pedig vadul integettem az előttem állók felé, hogy ugorjanak félre az utunkból.

Előre lefoglalt helyeink voltak, ezért azt hittem, hogy a vad rohanás után végre jöhet a sorban állás a beszálláshoz, de a széket toló úrnak más elképzelései voltak, és széthessentgette a check-in pult előtt álló tömeget: „Pardon! Pardon!”

Teljesen új értelmet adott a soron kívüli beszállásnak.

Egy másik alkalommal Belfastba repültünk, ez nemrég történt. Az A sor első két székét foglaltuk le, hogy elférjen valahogy a nagy termetem az aprócska gépen. Két munkatársam, Gareth és Mike a B sorban ültek mögöttünk. Amikor a fedélzetre léptünk, az utaskísérő némi susmogás után arra kérte Kristinát és engem, hogy cseréljünk helyett a B sorban helyet foglaló Mike-kal és Gareth-el.

– Elnézést, de mi a B-ben ülünk – mondta Gareth udvariasan. – Direkt nekik foglaltuk le az A soros helyeket.

Az utaskísérő kissé zavartan tovább erősködött, hogy cseréljünk. Amikor próbáltuk megtudni, hogy mégis miért, akkor ez volt a válasz: – Nos, ők elég idősek. Az A soron van a kijárat, és fennáll a veszélye, hogy akadályozzuk majd a többi utas kijutását vészhelyzet esetén.

Milyen kedves!

Szóval az „elég idős” pár átült a B sorba, magán érezve a repülő összes többi utasának tekintetét.

A leszállás után begyűjtöttük a dolgainkat a szék feletti tárolóból, Kristina pedig odahajolt az utaskísérőhöz, és csendben ennyit mondott neki: – Az SAS-nél dolgoztam ugyanebben a munkakörben. Hosszú évekig. Ha vészhelyzet adódik, mégiscsak jobb, ha egy volt utaskísérő ül az A sorban, ugye?

Nem volt bántó él a hangjában, higgadtan, tárgyszerűen beszélt. Az utaskísérő arca céklavörössé vált, és vadul szabadkozni kezdett. Csak azért, mert túl vagy egy bizonyos koron, még nem vagy teljesen haszontalan.

Természetesen a repülőtér legtávolabbi sarkában szálltunk le, és számos ajtón, soron és hosszú, hosszú folyosón kellett végigmennünk a kijáratig. Egy pillanatra meg is állnék itt, észrevették, hogy ez milyen gyakran történik így? Miért van az, hogy bármelyik gépre is szállunk, mindig a termináltól legtávolabb eső kapunál kell kiszállni? Vagy csak én vagyok ilyen balszerencsés? Ez mindig is érdekelt.

De eltértem a tárgytól. A kijáratot elérve ugyanekkora utat kellett megtennünk még egyszer a fal mentén, hogy elérjük a sofőrünket, aki pár méterre a géptől parkolt. Igaz, volt köztünk egy drótkerítés. Ha átmászunk rajta, megspórolunk fél óra kutyagolást.

És ez még mindig jobb, mintha buszra szállnánk a repülőgépnél, hogy utána húsz percig tévelyegjünk a reptéren a kijáratot keresve. Később Manchesterben még kacifántosabb élményünk volt, de az már tényleg megérne egy önálló könyvet.

Roger Moore: Viszlát…
Kossuth Kiadó, 2018
forrás:Filmtekercs